​Kereken 110 esztendővel az 1916-os véres őszi harcok után ismét huszárok patadobogása és emlékezők sokasága töltötte meg a Nyárádmente és a Sóvidék fölé magasodó Bekecs-tetőt. A 19. alkalommal megszervezett megemlékezés idén különleges eseménnyel bővült: az elesett hősök sírjai mellett Erdélyben egyedülálló módon kopjafát állítottak a világháborúkban elpusztult hűséges bajtársak, a huszárlovak emlékére.​

A Bekecs nem csupán egy hegycsúcs a székelység számára: sokaknak a megmaradás szent hegye. 1916 kora őszén itt zajlottak azok az elkeseredett védelmi harcok, amelyek során a magyar és osztrák–magyar alakulatok sikerrel tartóztatták fel a betörő román csapatokat. A tizenkilenc éve útjára indított őszi zarándoklat és emléktúra mára rangos, határokon átívelő hagyományőrző eseménnyé nőtte ki magát.​

Néma bajtársak emléke: kopjafa a harcmezők lovainak​

Az idei ünnepség legmeghatóbb mozzanata a debreceni 2. Honvéd Huszárezred adományaiból emelt kopjafa felavatása volt. A kezdeményezés hiánypótló: míg a katonahősöknek több emlékhely is állít mementót, a csatákban elhullott állatok áldozatáról ritkán esik szó.​

„Négyszázötvenezer magyar katona halt meg az első világháborúban, de ez kicsi szám ahhoz képest, hogy mennyi ló pusztult el: csak a magyar hadseregből négymillió ló veszett oda” — emelte ki Csontos János debreceni hagyományőrző huszárkapitány, az alakulat parancsnoka. ​A kapitány felidézte azt a tragikus fordulatot is, amikor a huszároknak le kellett szállniuk a nyeregből: „A háború elején még fel voltak töltve az ezredek, de a színes huszárruhák túlságosan jó célpontot nyújtottak az ellenségnek. A Monarchia a háború derekán csukaszürkére cserélte a ruházatot, a huszárokat pedig levették a lóról, és beásták őket állóharcra — többek között ide, a hegyek közé. Pedig a ló nélkül a huszár nem huszár: a ló a legkedvesebb bajtársa volt a harcban, a ’48-as szabadságharctól a világháborúig. Úgy gondoltuk, a hősök sírja mellett az elesett lovak is megérdemelnek egy mementót. Magyarországon, a komáromi erődben van hasonló, de Erdélyben ez az egyetlen ilyen emlékhely.”

​Összefogás a Sóvidéken és laktanya a hegytetőn

​A megemlékezés sikere az elszánt helyi közösségeknek köszönhető: a környező települések, Nyárádmagyorós és Szováta önkormányzata, valamint a civil szervezetek vállvetve gondozzák a hagyományt.​

Fülöp László Zsolt, Szováta város polgármestere az emlékezés jelenkori súlyára figyelmeztetett:​„Tizenkilenc éve indult ez a kezdeményezés, és a szovátai Mátyás Huszárok az egyik legfőbb tartópillérei. Az elődeink életüket és vérüket áldozták azért, hogy mi ma itt magyarul élhessünk, és megőrizhessük a területeinket. A mai relatív kényelemben hajlamosak vagyunk mindent feladni egy tollvonással. Ennek a hegynek az üzenete a mindennapokban kell éljen bennünk: ne adjuk fel a szülőföldünket.”​ A polgármester hozzátette: az újonnan felállított kopjafa egy új korszak kezdete is a tetőn. Az eddigi huszársátor helyén a tervek szerint a jövőben egy állandó huszárlaktanya épül fel közösségi összefogással, amely a zarándokokat, bakancsos turistákat és ifjúsági csoportokat is méltó körülmények között fogadja majd.

​Határtalan bajtársi kötelékek​

Az anyaországból érkező hagyományőrzők számára a bekecsi csata emléke az egész nemzet közös történelme. Szolnokról és Pécsről a Centenáriumi Hagyományőrző Egyesület, valamint a Szent László Hadosztály tagjai érkeztek a hegyre.​

„A kerek, 110 éves évforduló szólított ide bennünket. Az első világháború hatalmas véráldozatot követelt a Magyar Királyságtól: mintegy 660 ezer katona halt hősi halált. Ha nincs az ő hősies helytállásuk, a tragikus összeomlás sokkal korábban bekövetkezett volna. Sokan nyugszanak névtelen sírokban, a mi kötelességünk pedig az, hogy nevüket és áldozatukat ne engedjük feledésbe merülni — sem otthon, sem itt, Erdélyben” — hangsúlyozta Nagy Péter őrnagy.​

A házigazdák részéről Máté Miklós főhadnagy, a szovátai 15. Mátyás Huszárezred tagja a találkozás közösségépítő erejét emelte ki. ​„Mi bekecsi emléktúrának hívjuk ezt a napot, amelyre már tizenkilenc éve rendszeresen feljárunk. A 110 éves évfordulóra készülve még több munkát tettünk bele, hogy a hegytető méltó arcát mutassa. Itt sikerült megállítani a betörő csapatokat, ezért beszélünk ma is magyarul. De a koszorúzások mellett legalább ilyen fontos az emberi kötelék: rokonok, barátok találkoznak a hegyen, és mély bajtársi kapcsolatok szövődnek a Miskolcról vagy épp Debrecenből érkezett honvédekkel.”​

Apáról fiúra szálló örökség​

A rendezvény sava-borsát az az élő kapcsolat adja, amely generációkat köt össze a hegytetőn. A legidősebb résztvevők egyike a torboszlói Biró Béla bácsi volt, aki 85 esztendősen is ott állt az emlékezők sorában.​„Az én fiam a barátaival jött ki ide legeslegelőször, amikor még senki más nem járt fel a Bekecsre. Attól a pillanattól kezdve én is velük tartottam. Voltam én életemben minden: zenész, tizenkét évig dobos, traktorista. Jártam a Bekecset traktorral, szekérrel, régebben lóháton is. Most a fiam hozott ki autóval. Nem tudom, megélem-e még a jövő évet, de amíg az erőm engedi, itt a helyem a barátok között” — fogalmazott meghatottan a szépkorú hagyományőrző.

​A Bekecs-tetőn bemutatott tiszteletadás, a felavatott kopjafa és a tábortüzek melege arról tanúskodik, hogy a történelmi emlékezet nem poros tankönyvlapokon, hanem a hegycsúcsokon, a közös dalokban és az egymás kezét szorító közösségek szívében él tovább.

Fényképek: Ábrahám Szilárd